1. 1918-ban Budapesten forradalmon tört ki („őszirózsás forradalom”) Károlyi Mihály vezetésével. Kikiáltották a köztársaságot, általános választójogot hirdettek. Az év végére a szomszédos országok hadseregei megszállták az ország nagy részét, Károlyi a igazságos békekötésben reménykedve nem kísérelte meg az ellenállást. 1919-ben a Szovjet-Oroszországból hazatért kommunisták átvették a hatalmat, Tanácsköztársaságnak nevezett néhány hónapos diktatúrájukat Kun Béla irányította.

2. 1920-ban az országgyűlés visszaállította a királyságot és Horthy Miklóst, a Monarchia flottájának utolsó főparancsnokát kormányzóvá választotta („király nélküli királyság”). Az alkotmányos monarchia nem volt demokrácia, mert a műveltségi cenzus miatt csak a lakosság 28%-a szavazhatott. Ezzel és a nyílt szavazás fenntartásával kiszorították a parlamentből a szélsőséges pártokat, ugyanakkor biztosították a jobboldal mindenkori választási győzelmét. A kormányzó elsősorban a mindig ugyanabból a pártból kikerülő miniszterelnök személyének kiválasztása révén befolyásolhatta az állam működését, bár hatalma kisebb volt, mint annak idején Ferenc Józsefé. A szabadságjogok nagyrészt érvényesültek, súlyosan a zsidóság egyenjogúsága, a korszak végén emberi méltósága sérült. A korszak legjelentősebb politikusa, az első évtized miniszterelnöke, Bethlen István gróf például mindvégig ragaszkodott a liberális értékekhez. A harmincas évektől azonban a politikai és a katonai elit nagy része egyre szélsőjobboldalibb és németbarátabb nézeteket vallott.

3. A gazdaság sikerrel kiheverte a háború, a békekötés majd a gazdasági világválság okozta nehézségeket. Létrejött a Magyar Nemzeti Bank, bevezették a pengőt. Az egy főre eső nemzeti termék a korszak végén az ausztriai kétharmada volt.

4. Az iskolarendszer is a korábbi korszakban kialakított módon, magas színvonalon működött. A tanyasi iskolahálózat kiépítése révén, mely gróf Klebelsberg Kunó oktatási miniszter nevéhez fűződik, a nyugati átlagra (néhány %) csökkent az analfabétizmus.

5. A társadalom rétegződése az előző korszakhoz képest nem változott. A szegényparasztság milliói továbbra is mélyszegénységben éltek, nagy részben teljesen kimaradtak a dualizmus korában megjelent és most jelentősen kibővülő szociális ellátásokból is (egészség- és balesetbiztosítás, nyugdíj, fizetett szabadság). A felsőbb rétegek ranghoz, címhez, megszólításhoz való ragaszkodása európai összehasonlításban igen idejétmúlttá vált.

6. A zsidók a török kiűzése és a kiegyezés között vándoroltak be Magyarországra. Az izraelita vallású, magukat magyarnak valló és magyarul beszélő zsidók a két háború között az ország lakosságnak 5%-át, a fővárosénak 20%-át tették ki, pénzügyi és értelmiségi pályákon részarányuk megközelítette vagy meghaladta az 50%-ot. A dualizmus-kori és a háborús fellendülés idején sokuk meggazdagodott, míg a földbirtokból, állami hivatalból élő dzsentrik elszegényedtek. A feszültséget fokozta, hogy többségükben izraelita vallásúak vagy ilyen felmenőktől származók alkották 1918-19 két baloldali rendszerének vezető testületeit, amelyek emléke összekapcsolódott a háborús összeomlással és a területveszteséggel. A Horthy-korszak ezért a keresztény (=nem zsidó) és nemzeti (=nem kommunista) jelszavakat tűzte a zászlajára, jobboldali politikusai kevés kivétellel antiszemiták voltak, és ez jellemezte vagy a propaganda ilyenné alakította a közgondolkodást is. A korszak elején bevezették, később eltörölték a numerus clausust (=zárt szám), mely szerint az országos számaránynál több zsidó hallgató nem vehető föl egyetemekre. A második világháború kezdete körül elfogadott zsidótörvények korlátozták a zsidók részarányát a pénzügyi-értelmiségi pályákon és megtiltották a keresztények és zsidók házasságát. E törvények nem csak az ekkor izraelita vallásúakat tekintették zsidónak, hanem származási ("faji") elven azokat is, akiknek a szülei vagy nagyszülei e felekezethez tartoztak.

7.  A Trianonban 1920. június 4-én aláírt békében elveszettük az ország területének 2/3-át. A Kárpát-medencei magyarság 1/3-a a szomszéd államok fennhatósága alá került, jelentős részük határmenti színmagyar területek lakójaként. Franciaországtól támogatott szomszédaink ennél is többet követeltek, az eredmény az amerikaiak és az angolok mérséklő fellépésének volt köszönhető. Románia az eddigi, Kárpátokon túli területei mellé megszerezte a történelmi Erdélyt és a Tisztántúl keleti felét (innentől e kettőt együtt nevezzük Erdélynek). Az ország legnagyobb nemzetisége (az elcsatolt terület lakosságának 1/3-a) a magyar volt, amelyik a határ menti és a székelyföldi tömbön kívül minden erdélyi városban többséget alkotott (a szász városok kivételével), és meg tudta őrizni gazdasági fölényét és az uralkodó nemzeténél magasabb társadalmi presztízsét. Csehszlovákia a korábban az osztrák birodalomfélhez tartozó cseh tartományokból és az immár Szlovákiának (keleti végében Kárpátaljának) nevezett magyar Felvidékből jött létre. A tőlünk elcsatolt terület lakosságának itt is 1/3-át kitevő magyarok keskeny sávban éltek a határ mentén. A zömmel paraszti magyarság gazdasági helyzete rosszabb, társadalmi presztízse alacsonyabb volt az uralkodó nemzetekénél. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (később: Jugoszlávia) a független Montenegro és Szerbia, az egykori osztrák tartományokból kivált Szlovénia és a Magyarországtól megszerzett Horvátország, a Duna-Tisza-köze déli része és a Temesköz nyugati fele egyesítésével született meg. Horvátország lakosságának 1%-át, a Duna-Tisza-közi és temesközi területek lakosságának viszont itt is 1/3-át tették ki magyarok. Az 1/10-nyi magyar lakosságú nyugati határszélt (Burgenlandot) Ausztria kapta meg. Minden utódállam csökkentette a magyar iskolák számát, a magyar nagybirtokokat az új uralkodó nemzet parasztjai között osztották fel. Magyarországon és a határon túli magyar közösségekben is a legtöbben úgy gondolták, hogy ezek a határok nem lesznek véglegesek.